Csenddélett — Régi versek archívuma

Múlt fagya olvad, holt láz rebben, tollpihe párnán alszik csendben. Múlnak a percek, fordul az év, régi nyomába az új beleér. Perge az emlék, mint a levél, tél, tavasz, nyár, ősz, mind belefér. Pukkan a pezsgő, víg dala száll, boldog az ember, új évre vár.

Meddig nyújtózkodhat, akinek lába nincs? Sok, de van sohája.

Légbe kapott egy csapat hattyú, majd szemétre vetették, de keserű az égre integetni a hitegetettnek!

Csak hit maradt a vágy után, megint nem írsz. Egy újabb üres délutánt nem menekítsz. Mondd meddig tart egy gondolat? Míg gondolat meg nem fejtheti titkodat, s a titkomat.

Rám lesett, s tán rám várt évek óta, de most, hogy itt van már nem lázadok.

Egymásra nyálazott bélyegek halvány képeslapokról, amiket mégsem küldtem el soha. Magjuk egy alvadt vér darab és egy pórtósbélyeg-kollekció. Lassanként formás gömbbé gyúrogattam őket, miközben guggoltam egy pinceablak mellett, s lesből hajkurásztam gyorskezű postáskisasszonyok mosolyoskodó illanásait, ahogy bélyegzik mások küldeményeit. A kis golyó egyre nőtt, az a néhány lap csak soványodott, amit addig írtam, s ahogy bámultam a kacérságtól émelygő ráncokat tíz körmöm a betonkockák után szinte megpihent, ahogy a vénámba vágott. A galacsint féltőn begyömöszölte, gondosan lefedte, végül ráragasztott egy nagy címletű pórtósbélyeget, aki kibontja - mindent ő fizet.

Neki csak egy van, magához szorítja, forgatja s lassan már olvasnia sem kell. Nekem száz-ezer. Soha nem érhetek a végére.

Mosolygó fanyüvő vagyok csak sok okos kőtörő között. Mégis: Remélem a síromra azért akad, aki nem követ, fenyőfát rakat!

Ott guggoltam, ahol a pisztrángok vonultak, és vertem az ütemet egy sziklán, s most, hogy a pikkelyek úsznak az árral, a sziklák simogatják rajtam ütemét.

Fehér bogár, fekete aszfalt Kontrasztja lám megvigasztalt, gurult tovább apró teste párja talán már kereste.

Rajban úsznak, az ágakat kerülgetik, együtt vannak. Csapnak a koncra, marakodnak, egymást kerülgetik, nincsenek együtt.

Egy vágy vagyok, egyetlen, eleven. Föllázadok, s magamhoz ölelem... Kihúzza két kezét kezemből, a kő lehull, de nem veszem föl. Nem mozdulok, csak bámulok mereven, megfulladok, már okát sem keresem.

A jókedv medrébe léptem fél lábbal, s már vitte is egész testemet az ár, simára fésülte bozontos voltomat a korsó és a borospohár...

Száz kicsi kő, gömbölyödő, Kavicsvetés, szép temetés, Szikla pora, kő kaloda, Kő lovasnak, kő a lova.

Szerelmes vagyok egy hóvirágba, szerelmes vagyok egy havas rétbe. Szerelmes vagyok a téli tájba, szerelmes vagyok a messzeségbe. Szerelmem lassan ér almává, ágról magától lepottyan, végül a rothádás borzalma is túlép rajta csak unottan.

ó Istenem, Te, aki írni, szólni tanítottál, hallgatni miért nem?! Tanítsd meg s én majd hallgatom némán a templomi karzaton szavad, s magad játszotta orgona muzsikád!

Tiszta itt minden statiszta, a bűn csak bennem ül. Gyufa lángja se bánja, a parázs ha nem hevül!

a lassú elkeseredés ahogy végig evez rajta lentről felfelé úgy középhez érve hosszan megpihen a vért hullámok akkor elcsitulnak megadja magát az ember a kételyek széjjal oszlanak

Magamat gyenge koffein diétára fogtam, szürcsölve az élvezet levét, lefekvéstől hajnalig futotta hogy átkozzam a tea levelét. Kényes, lenge íze nem apadt a számban sehogy sem fogyott fenn a Hold, álmokkal vesződve forogtam az ágyban aludni testem gyáva volt. Felkeltem hát, s az ablak elé léptem, átbámultam a köd lába közt, lenn a villogó karácsonyfafényben egy barna koldus őrködött. Az ablakok közötti kósza éjszakába úgy simult bele az alak, mint akit egyetlen tömb puha fenyőfából faragtak ki egyazon éj alatt. Lassan mozdult, ám egy mozdulatra kezéből vékony gőz válaszolt, s ekkor láttam tán egy pillanatra, hogy kezében egy öblös bögre volt. A forró teába bele, bele nézett, néha bele szürcsölt néhány óvatost, meztelen kezével ölelve a szépet, a meleget adó bódor illatost. Én meg fenn álltam a légben, lélegzetem magába visszafolyt, s néztem, mint a roppant éjszaka kezében olvadni kezdett a Hold.

Csendben cseppent, csordult a csepp, Csintalan csinynyel a csendbe fecseg. Csalfa csiki a csordult csapnak Csillám csempén csorgatóznak.

Hunyorgom, amint rátok nézek Kik vagytok? Nem láttam jól talán?! Adtatok ennem, mikor kértem, és kértem-e egyáltalán? Én közben mit tettem értetek?! Nem vittem lángot, vagy parázst’? Nem idéztem, ha kellett Lucifer istent, vagy Aquinói Szent Tamást?! Nem tekertem-e zászlót magamra, s e kerge horda oldalán, nem vágtattam-e rohamra lelkesülve kóválygó eszmétek gúnydalán?! Nem vágtam-e ellenség elé, s mindennel, amim volt, nem szolgáltam-e ki röfögve, bőgve a sok aranysújtásos tinót?! S nektek, mikor arany bilibe szartok, nem rémlenek azok az arcok, akiknek körme finomra csiszolta, köszörülte azt, ami párnás picsátok alatt már örökre -bizton- ott marad?! Nem. Ti most früstököt a győzelemre ültök, s ugye, nem kell ehhez senki más ügye.